Ragaca útra kél
Napos, meleg idő volt, a levegőben aprócska pelyhek repkedtek, amelyek seregeinek inváziójától a fű fehérré változott. Az erdő körös-körül vörös és barna színekkel lángolt, az őszi illatok gyönyörrel és nyugalommal hintették meg a levegőt.
– Épp ugrásra való nap – mondta magában Ragaca. – Csak el kell szakadjak a gyökerektől, hiszen én nem egy szokványos körte vagyok, engem Ragacának hívnak. Csak meg ne ijedjek, mert akkor kárba vész minden mese, amelyet a nyáron meséltem.
Egy utolsó pillantást vetett az öreg körtefára, levelei barnán, szinte mozdulatlanul ragyogtak a napfényben, repedezett kérgén hangyák másztak eltökélten céljuk felé.
Ezután Ragaca összeszorította ajkait, lendült egy nagyot, és leugrott.
A meleg levegő körülölelte, s betakarta, mint egy sál, ő pedig forgott benne zuhanás közben, útközben egy lefelé szálldogáló levélbe ütközve.
– Elnézést, nem vettem észre – mondta ijedten Ragaca. – Nagyon sietek.
– Hm! – válaszolta szkeptikusan a levél. – Hm!
A levél a levegőben folytonosan ringatózva közeledett lassacskán a föld felé, miközben sajgó oldalát dörzsölgette.
– Megkérdezhetem, hogy hová siet annyira? – kiáltott Ragaca után. – Talán lekési a vonatot, nemdebár?
De Ragaca nem hallotta, amit mondott, füleibe belesüvített a levegő, szemei előtt ágak, vörösesbarna levelek és egy darabka őszi égbolt cikázott el, amelyben egy madár bukkant elő. Ragaca még egyszer átfordult, és a teknősbéka, Nana hátára esett, aki épp abban a pillanatban haladt el a fa alatt.
Nana, amint megérezte az ütést, azonnal behúzta fejét a páncéljába, és egy kicsit úgy maradt, hogy megvárja, amíg elmúlik a vihar.
„Csak nyugalom! – mondta magának. – Semmi sietség! Nyugalom, csak semmi pánik! Várj egy kicsit, mérd fel a helyzetet, és csak utána menekülj! Máskülönben még előfordulhat, hogy pont abba az irányba futsz, amerre nem kéne.”
Körülötte őszi fű pompázott, s valamilyen keserű gyógynövény finom illata töltötte be a levegőt, átjárva Nana testét. Ő pedig csak állt, a páncéljába rejtőzve, és azon gondolkozott, mi is eshetett a hátára. „Bizonyára egy égitest – mondta magában. – Ilyen az én szerencsém. Lezuhan valamilyen égitest, millió kilométereket repül, és épp az én hátamra esik.”
Nanának eszébe jutott, hogy meséltek neki a tunguzkai meteorról, amely ugyanígy millió évekig repült, majd leesett a földre.
„Ez meg pont az én hátamra! – gondolta keserűen Nana. – De jól megy egyeseknek, veszettül jól megy…”
Várt egy kicsit, de miután nem következett újabb ütés, hirtelen futásnak eredt. Ragaca, aki a páncélon ült, majdnem lepottyant róla. A teknős borzasztó gyorsan futott, akinek úgy tűnt, hogy százötven kilométer per óra sebességgel repül.
„Nem szabad túllépnem a megengedett sebességet – gondolta Nana. – Százötven kilométer per órával közlekedni egyszerűen kalandvágyás. Ezeken az utakon…”
De a félelem űzte, és ő tovább futott.
„Óvatosan a kanyarokban! – mondta magának Nana. – Légy óvatos a kanyarokban! Ilyen sebességgel könnyen kirepülhetsz egy kanyarban.”
Ragaca a páncélon ült, és kíváncsian szemlélte az erdőt, amely lassan tovahaladt mellette. „Mennyit kér majd tőlem ez a taxis? – kérdezte önmagától. – Nem látok taxiórát.”
Amikor a fáról erre a valamire ugrott, és ez a valami azonnal mozgásba lendült, Ragaca nagyon elcsodálkozott. Azután eszébe jutott, hogy a ribizli mesélt neki a francia taxikról, amelyekbe elég csak beleülni, és máris útra kelnek. „Francia találmány! – mondta büszkén a ribizli. – Azonnal útra kél, mindegyikben két taxióra van, és a sofőrök még csukott szemmel sem tévednek el. Egy francia taxival csupán öt perc az út az Eiffel-toronyhoz.” Ragaca meg volt győződve róla, hogy taxin utazik, de azt nem tudta, hová tart. „Ez vagy a boulogne-i erdő – gondolta, – vagy ez a taxi nem francia. Sem taxiórát, sem az Eiffel-tornyot nem látom.”
Ezalatt Nana a saját problémáival küszködött. Még mindig százötven kilométer per órás megveszekedett sebességgel futott, és úgy érezte, sőt, szinte biztos volt benne, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Bármennyire is vigyázott a kanyarokban, bármennyire is mondogatta magának, hogy csökkentett sebességgel kellene bevennie őket, Nana elvétett egy éles kanyart, kirepült az útról, és felfordult a fűben.
Ragaca lebucskázott róla, felkiáltott, és gurulni kezdett lefelé az enyhe lejtőn, egyre lejjebb és lejjebb, gombákba és pitypangokba ütközve…
Nana a napsütéstől hunyorogva feküdt a hátán, és a történteken morfondírozott. „Hát nem megmondtam, hogy nem lenne szabad sietnem, mert ilyen helyzetekben a sietség egyenlő a pusztulással – gondolta. – És tessék, most a hátamon fekszem. Karamboloztam. Szörnyű, ha siet az állat, egyszerűen nem tudja türtőztetni magát. Most aztán futhatsz a biztosító társaságokhoz, könyöröghetsz néhány garasért…”
Nana megpróbált megmozdulni, hogy legalább egy kicsit változtasson a helyzetén, de nem sikerült. „Ez van – mondta magában. – Így fogok feküdni a hátamon, amíg erre nem halad egy jó ember, aki megfordít. De amilyen az én szerencsém, legalább ötven évig egy lélek sem jár majd erre. Az élet rövid, és nekem még háromszáz évem van hátra, de nem…” Nana keserűen felsóhajtott. „De jól megy egyeseknek, veszettül jól megy – mondta. – És én még napszemüveget sem hoztam magammal. Ki fogok száradni itt a napon, és lehet, hogy még a látásom is sérülni fog.”
A teknős filozofikusan megcsóválta a fejét, behunyta a szemét, és megpróbálta nyugodtan szemlélni a dolgokat. A nap kellemesen sütött, lágy sugarai alig érintették Nanát, és a fű, amelyben feküdt, sem hegyes, sem pedig tövises nem volt. „Mintha csak egy üdülőhelyen lennék – gondolta a teknős. – Itt fekszem, pihenek a friss levegőn, és ultraibolya sugarakban fürdőzöm. Ezzel a gondolattal kihúzom az első húsz napot, és ha megtetszik nekem, azt is gondolhatom, hogy maradok még egy turnusra.” És amint elhatározta, hogy ezzel a megtévesztéssel az ember jól elélhet egy bizonyos ideig, Nana azt mondta magának: „Rendben van, legyen ez egy üdülőhely…”
Ez idő alatt Ragaca őszi virágok és gombák között gurult lefelé a lejtőn, amelyek illatát belélegezve szinte megrészegült a kalandtól. Kezdeti ijedtsége elmúlt, összeszedte magát, sőt, már-már élvezte a sebességet… Amikor a vidám robajjal szikláról sziklára szökdécselő folyó útját állta, Ragaca nem sokat habozott. Felgyorsított, beleugrott az átlátszó anyagba, és lemerült a fenekére, ahol úgy feküdtek a lekerekített és simára csiszolt kis cserepek és zöld kövecskék, mint egy vitrinben. Ragaca lemerült hozzájuk, megnézte őket, ezután elindult fölfelé, vissza a felszínre. A vízen keresztül a nap kissé görbén csillant elő, melyet a kristálytiszta vízrétegek folytonos remegésre és helyváltoztatásra késztettek. Ragaca kiugrott a felszínre, mély levegőt vett, és körülnézett. A part mellett két piros csipkebogyóbokor hajolt a víz fölé, és a folyóban önmagát szemlélte.
– Hé! – kiáltott Ragaca. – Láttátok mekkorát ugrottam?
De a csipkebogyóbokroknak megvolt a maguk baja, és nem figyeltek rá. Ekkor Ragaca a boldogan szökellő patakkal együtt lefelé kezdett el úszni. Ő is föl-le himbálódzott, enyhén a kövekhez ütődve, miközben sikítozott az elragadtatástól, így folytatta útját a folyón.
– Hé, kolléga! – szólította meg két hal, akikkel egy zuhatagos résznél találkozott. – Hát te meg miféle hal vagy? Igen szokatlan formád van…
– Egyáltalán nem vagyok hal – válaszolta Ragaca elhaladtában. – Körte vagyok, és Ragacának hívnak, talán már hallottatok rólam. Lebukott a halak alá, majd újból a felszínre úszott, és folytatta útját a folyás irányában.
– Körte, mi? – mondta az egyik hal. – Még hogy körte! Láttad, hogy bukott le?
– Nem horoggal fogják az ilyen halat! – jelentette ki a másik. – Meglátod, valamilyen kis cápa lesz ebből.
És uszonyaikkal a vízre csaptak, ezüst pikkelyecskéik csak úgy ragyogtak a napfényben, majd sebesen tovaúsztak, hogy elvigyék a hírt a többieknek.
A kis Ragaca cápa pedig csak úszott és úszott. A folyó fokozatosan kiszélesedett, folyása lelassult, a partoknál náderdők jelentek meg. „Jól kiúsztam magam – mondta Ragaca. – Itt az ideje, hogy kimenjek a partra.” Úszni kezdett a náddal benőtt part felé, még egyszer lemerült a meleg vízbe, kibukkant, újra lemerült… Így ért el a parthoz, és éppen kinyitotta a száját, hogy egy nagy levegőt vegyen, amikor hirtelen valaki ijedt hangon kiáltozni kezdett mellette:
– Túl nagy fába vágtad a fejszédet! Ne nyisd ki a szád! Ne merészeld, ne merészeld! A torkodon fogok akadni, figyelmeztetlek!
Egy halálra rémült ebihal rikácsolt.
– Csukd be a szád! – kiáltotta vékony hangon. – El fogok szökni előled, figyelmeztetlek!
Az ebihal valóban olyan képet vágott, mint aki kész eltűnni bármelyik pillanatban. Ragaca kíváncsian szemlélte, végül elnevette magát. Megértette, hogy az ebihal félelmében rikoltozik.
– Ne félj! – mondta Ragaca. – Nem eszlek meg.
– Becsületszavadra? – kérdezte bizalmatlanul az ebihal.
– Becsületszavamra – erősködött Ragaca. – Nem eszem ebihalakat.
– Honnan is tudhatnád… – mondta az ebihal. – De mivel nincs más választásom…
Mindketten kíváncsian nézegették egymást, az ebihal közelebb merészkedett, és megérintette Ragacát.
– Ragaca a nevem – mondta a körte. – Lehet, hogy már hallottad. Ragaca, a körte.
– Nem hallottam – csóválta meg fejét az ebihal. – Nem szeretek kimozdulni otthonról, az egész napot itt töltöm, és nem élek társasági életet. Itt érzem a legjobban magam.
Ezután a legáltalánosabb témákról kezdtek el beszélgetni: az időjárásról, az életről, kölcsönösen kipanaszkodták magukat. Majd az ebihal dicsérni kezdte a helyet, ahol élt – igazi földi paradicsom, nyugodt, a víz meleg, étel van bőségesen, a levegő tiszta…
– És egyedül élsz? – kérdezte Ragaca.
– Egyedül – válaszolta az ebihal. – Hatan voltunk, egy egész étkészlet, de a többiek, egyik a másik után, mind elmentek valahová. Azóta semmit sem tudok róluk. Valószínűleg elpusztultak, de minek csavarogtak el, ahelyett, hogy itthon maradtak volna…
– Na jó – mondta Ragaca, aki egy kicsit megbántva érezte magát. – És te nem akarsz utazni? Hogy új dolgokat, új embereket láss… Nagy a világ, nem csak itt van élet.
– Mindenkinek tudnia kell a maga helyét a világban – mondta az ebihal. – Neked sem ajánlom, hogy sokat csavarogj, túl nagy fába vágtad a fejszédet. Maradj itt velem, királyi módon fogunk élni.
– Nincs igazad – mondta Ragaca, – de nem vitatkozom veled. Élj itt, ha akarsz, én folytatom az utam, hisz még semmit sem láttam…
És kiment a partra, elindult a susogó, vékony, magas nádszálak között, amelyek, mint egy kis erdő, meredeztek Ragaca fölé, elrejtve őt az ebihal tekintete elől.
Ivan Andrea fordítása