Sok évvel ezelőtt, amikor még kisfiú voltam, az utcánkban egy ember lakott, aki sohasem hazudott. Kicsiny volt a háza, kék színű, és maga élt benne. Az udvarán cseresznyefa állt, fehér virágokat hozott, és a környék összes cseresznyefája közül az egyetlen volt, amelyet nem dézsmált meg senki sem. A kék ház gazdájának nagy piros kakasa volt. A kakas a cseresznyefán aludt, és tavasszal olyan volt a fehér virágokkal borított cseresznyefa, mintha nagy piros szíve lenne.
Az egész utca ismerte a sohasem hazudó embert, minden gyereknek ő volt a keresztapja, és a lakodalmakon mindig ő ült az asztalfőn. Szobájának falát képek borították, fehér sziklák és sárga virágok, ezüstös halak, partra vont hallgatag csónakok képei meg a Bolond Atanász arcmása.
Mindenki tisztelte a sohasem hazudó embert, és mi gyerekek azt kérdeztük magunkban, miért nem lép fel cirkuszban, hogy mutogassák, mint azt az irtózatosan kövér embert, aki háromszáz kilót nyomott, és a nadrágszárából akár vitorlát is szabhattak volna. Hiszen összecsődülne a nép, szétkapkodnák a jegyeket, és a cirkuszosok kiabálhatnák:
– Ide, ide, emberek! Itt látható az ember, aki sohasem hazudik!
Estére kelve, amikor a nap lenyugodott, és a vöröslő félhomályban elmosódtak a tárgyak körvonalai, ott ült az udvaron, és a kakasával beszélgetett. Senki sem tudta, miről beszélgetnek. Csak egyszer hallottuk, hogy azt kérdezi a kakasától:
– Nos mit szólsz hozzá? Erről mi a véleményed?
Egy szép napon eltűnt a kakas. Amikor a kék ház gazdája este hazatért, és kereste, nem volt sehol. Akkor leült megint a régi helyére, és nézte a csillagokat.
Amikor az utca lakói megtudták, hogy a kakas eltűnt, azon tűnődtek, vajon ki lopta el. Tiszta sor, hogy nem valaki a mi utcánkból. De megtörténhetett mégis, hogy a tettes a mi utcánkban lakik, és ez a gondolat nagyon nyomasztott mindenkit.
– Egyszerűen elkószált valamerre – mondta a sohasem hazudó ember. – Ne bánkódjék annyit egy kakas miatt!
Az utca azonban szokatlanul elcsöndesedett, csak itt is, meg ott is bőgtek a gyerekek. A gyermekeiket náspángoló apák maguk sem tudták, miért büntetik őket, de az volt az érzésük, hogy valamit feltétlenül tenniök kell.
Amikor beesteledett, sötét lett, nem sütött a hold, a csillagok sem ragyogtak, mintha azokat is ellopták volna.
A gyerekek kiabálása sem hallatszott, nem játszottak rabló-pandúrt, és nem kötöztek bögrét a macska farkára.
A két papucskészítő testvér sem játszott cigánydalokat a gramofonján, és Kolju borbély nem állt ki az utca közepére pizsamában meg a két testvér varrta papucsában, hogy szidja őket, mint máskor, amiért egész éjjel a gramofonjukat tekergetik. Kolju borbély csak egy kis ideig álldogált az utcán a kapu előtt, a papucskészítők udvara felé nézegetett, hallgatózott, majd sajnálkozott s bement a házába. Kolju borbély igen szerette a cigánydalokat.
Másnap a bal oldali szomszédok egy piros kakast vittek a sohasem hazudó embernek, és elmondták, hogy az udvarukon találták, a tyúkok között.
A kék ház gazdája azt állította, hogy nem az ó kakasa, de a szomszédok erősködtek, hogy az övé, csak egy kissé megváltozott, mivel egy egész éjszakát a tyúkok között töltött.
– Ha te is egy egész éjszakát a tyúkok között töltenél – mondták neki –, téged sem ismernének meg!
Ott hagyták a kakast, és alighogy elmentek, a jobb oldali szomszédok is hoztak egy piros kakast, és elmesélték, hogy az eperfájukra szállt fel.
– Ott ült az eperfán, és ette az epret – magyarázták. – De mikor jóllakott, alig tudott mozogni, s akkor megfogtuk!
– Csak futott, futott – kibálták már a kapuban a papucskészítő testvérek de nem bírt elfutni! Előlünk még egy nyúl sem fut el, nemhogy a te kakasod!
Estére kelve már tizenegy kakas gyűlt össze a sohasem hazudó ember udvarán, amelyen csak egy cseresznyefa állt.
Nagy, piros és büszke kakasok.
Az emberek felrakták mindet a cseresznyefára, és a cseresznyefán tizenegy nagy piros szív virított!
Este a férfiak beállítottak Milan bátyóhoz, hogy igyanak a kakas megkerülése alkalmából, és mindegyikük azt állította, hogy az igazi kakas, amit ő vitt! Aztán a következő este előkerült a sohasem hazudó ember saját kakasa. Ott állt az ember boldogan az udvaron, és egyenként mindenkinek viszszaadta a kakasát.
Az egész utca örült, hogy megkerült a kakas.
Csak én nem tudtam, mit gondoljak a sohasem hazudó emberről, mert aznap korán reggel láttam, hogy a piacon egy nagy piros kakast vásárolt.
De nem sokáig törtem a fejemet rajta, mert cseresznyézni készültünk a vasutas kertjébe.
Amikor visszafelé jöttünk, arcunkon a cseresznye lila foltjaival, a kék ház gazdája ott ült az udvaron, és a kakasával beszélgetett.
Az utca visszhangzott a cigánydaloktól, és Kolju borbély kiállt az utca közepére pizsamában, papucsban, és szidta a két papucskészítő testvért, amiért egész éjjel a gramofonjukat tekergetik.
Karig Sára fordítása