A hajó dagadó vitorlákkal siklott a hullámokon. Árbocán baljós vörös zászló lobogott. Az albatroszok rikoltva szálltak el fölötte, és eltűntek a látóhatár szélén.
– Feszítsétek ki a vitorlákat! – kiáltott Toni. – Még egy kevés kell és utolérjük!
– Kifeszítettük a vitorlákat, sir! – ordította Gurko. – Egytől egyig.
– Feszítsetek ki minden rongyot, amit csak a hajón találtok! – bömbölte Toni. – Mert lehet, hogy megszökik előlünk!
– Yes, sir! Minden rongyot kifeszítettünk! – visszhangozta Gurko a parancsot.
Toni megigazította fél szemén a fekete kötést, és maga elé szegezte tekintetét. A hullámok átcsaptak a rettenthetetlen kalózhajó orrán, nekivágódtak a középfedélzet ablakainak, és repülésre sarkallták a hajót. A hajóhídon álltunk, kezünk pisztolyunkon nyugodott, és komoran figyeltük az óceánt.
Előttünk ijedt madárként vitorláival csapdosva, erejét megfeszítve menekült a VIII. Edward kereskedelmi hajó. Láttuk a matrózok elszörnyedt arcát, és a néhány utast, aki megátkozta, amiért erre a hajóra szállt, hogy Indiából Angliába utazzon.
Hajónk, akár a vércse, kitárta szárnyait, és karmai már az elborzadt tengerészek feje fölött függtek. Gúnyosan mosolyogva álltunk a hajóhídon, és figyeltük a számunkra már annyira ismerős látványt.
– Készüljetek fel a támadásra! – parancsolta Toni.
– Yes, sir, felkészültünk a támadásra.
– A kampók készenlétben állnak?
– Yes, sir, a kampók készek!
A VII. Edward még egy utolsó kísérletet tett a menekülésre, hirtelen irányt változtatott, majdnem kilencven fokos szögben fordult meg, és futásnak eredt a mintegy háromszáz mérföldre fekvő Taito fok irányában.
De ez nem segített rajta, előre láttuk manővereit, és abban a percben, amikor megfordult, rézsútosan rárontottunk.
A hajók egészen közel kerültek egymáshoz, pisztollyal és karddal kezünkben éppen arra készültünk, hogy a fedélzetre átugorjunk.
De ebben a pillanatban egy női hang állított meg bennünket.
– Toni! – kiáltotta valaki. Toni! Hol vagy?
– Igen! – felelte Toni. – Itt vagyok!
– Eriggy és hozz tejet! – hangzott odalentről. – És útban hazafelé vegyél két kiló zöldpaprikát! De nehogy rohadtat hozzál, mint múltkor!
Toni fél szemmel ránk nézett. A másik szemét eltakarta a fekete kendő.
– Gyere, hadd adjak pénzt! – folytatta az anyja. – Siess, mert bezárnak! Toni a fogát csikorgatta, levette a kendőt a szeméről, és lemászott a lépcsőn. Elment tejért és két kiló zöldpaprikáért.
Ezalatt a VII. Edward kisiklott a kezünk közül, és már teljes erőből a Taito fok felé hajózott.
– Hogy küldhetnek egy kalózt tejért? – morgott Gurko. – Miféle kalóz ez? Tejet hoz, és két kiló zöldpapikát cipel?
Gurko másodkapitány volt a hajón, és szerette volna letenni a kapitányt.
– És azonfelül még át is ejtették! – folytatta Gurko a lazítást.
– Egy kalózkapitány, akire rothadt paprikát sóznak! S ő meg csak cipeli! Miféle kapitány ez?
Amikor ráértünk, mindig összegyűltünk Toniék padlásán, és onnan indultunk el világ körüli útra. Emilio Salgari minden könyvét elolvastuk, és a nagy utazókról meg a kalózokról szóló összes könyvet, amit csak fel tudtunk hajtani.
A tengerek és óceánok világát tárták fel előttünk, szárnyaló hajók és kalóztámadások történeteit.
Már minden tengert és óceánt bejártunk. Fogtunk már halat az Oranje folyó torkolatánál, szállítottunk teát hosszú dzsunkákon a kínai tengeren át, és a parti őrség sokáig üldözte csempészcsónakjainkat. Kis öblökbe rejtőztünk előlük, és amikor eltűntek, újra útnak indultunk. Ismertük a Sárgatengert, mint a saját tenyerünket, és csukott szemmel vezettük hajónkat az álnok zátonyok fölött.
Egyszer majdnem elsüllyedtünk a Jóreménység foknál. Kókuszdióval raktuk meg színültig a hajót. Tahitiból jövet. A foknál tájfun ért utol bennünket. A víz hatalmas áradatban zúdult ránk, lesodort bennünket a fedélzetről, a vihar letépte árbocainkat, vitorláinkat. Egy hatalmas hullám a kormányt ragadta el. A hajó kettétört, és mindnyájan elsüllyedtünk volna, ha Toni anyja fel nem jön a padlásra megnézni, mi bajunk van, mivel torkunk szakadtából üvöltöztünk segítségért.
Sokáig a déli tengereken éltünk. Hatalmas csillagok ragyogtak fölöttünk, gyémánt fényben égett fejünk fölött a Dél Keresztje, és a felhőtlen égen világított a sárga hold. A pálmák karcsú körvonalai gyengéden rajzolódtak ki a sötétlila égen. A meleg éjszakában fehér virágok illatoztak. Csodálatos történeteket hallottunk ott a távoli szigetekről, a szerelemről és a halálról, a gyűlöletről és a bosszúról.
Toni visszajött, újra a szemére húzta a fekete kendőt, és megkérdezte:
– Mi történt a VII. Edwarddal? Elszalasztottátok?
– Amíg te zöldpaprikát vettél! – tette hozzá Gurko gúnyosan.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Toni acélos hangon. – Lázadás a hajón?
– Ugyan már! – szóltam közbe. – Vártuk, hogy visszagyere!
– Sorba kellett állni! – magyarázta Toni. – Ilijával is találkoztam. Tejet várt ő is.
– Miért nem hívtad el? – kérdezte Moncso.
– Hívtam – felelte Toni –, de még kenyérért kell mennie. Meg más dolga is van. Azt mondta, különben sincs kedve!
Az utcánkban minden gyerek boldog lett volna, ha eljöhet Toniék padlására, hogy onnan induljon el világ körüli útra a meszi tengerekre! Ilija velünk jött a cethalászatra az Északi-Jeges-tengerre. Nagyon nagy volt a fagy, elfogyott a fánk, és az ágyakat égetük el, meg mindent, ami fából volt. Azután bekerítettek bennünket a jégtáblák, és hajónk moccanni sem bírt.
Lehet, hogy Ilija attól rémült meg, vagy a hongkongi szörnyű verekedéstől. Azt a norvégek kezdték, s azután a kocsma minden tengerésze belekeveredett. Lesújtottak az öklök, villantak a kések, szörnyű volt a zűrzavar.
Ilija egyszer-kétszer még velünk jött, úgy emlékszem Hawaiiba és Jáva szigetére is. Azután nem jött többé. Megrémült talán a nehézségektől meg a kockázattól, vagy csak egyszerűen szárazföldi patkány volt-e, nem tudom. Emilio Salgarit sem olvasta többé, és szívében nem lángolt ugyanaz a tűz, amely bennünket fűtött.
– Szárazföldi patkány! – mondogattuk. – Majd hivatalnok lesz belőle, és nyolc órát ül egyfolytában a poros hivatalban, vagy sajtot meg olajat árul valahol!
– Ott megy, ni! – szólalt meg Moncso.
Ilija egy kecskét terelt az utcán, és fütyörészett.
– Hé, Ilija! – kiabáltunk neki. – Hová viszed azt a kecskét? Gyere velünk!
– Kiviszem a kertbe! – felelte Ilija. – Hadd legeljen egy keveset!
– Ugyan hagyd már azt a kecskét! – kiabáltuk az ablakból. – Gyere velünk a Biscayne-öbölbe! Most indulunk!
Ilija azonban csak legyintett, tovább fütyörészett, és húzta maga után a kecskét.
Mi pedig elhajóztunk.
Húsz év múlva egy szép napon Ilija anyjával találkoztam a villamoson.
– Hogy van Ilija? – kérdeztem. – Mit csinál?
– Jól van! – felelte az öregasszony. – Hiszen tudod, ugye, hogy tengerész? A Biscayne-öbölből írt! Mert ott van most a hajója!
Ilija harmadkapitány volt. A messze tengereken hajózott. A múlt évben mesélte az anyja, Japánban járt, a Sárga-tengeren, és a korall szigetekről meg a déltengeri pálmákról küldött levelezőlapokat.
És most a Biscayne-öbölben hajózik.
Mi meg a poros hivatalban görnyedünk, az irattartókat rendezgetjük, és munka után, útban hazafelé, a piac mellett megyünk el, hagymát meg krumplit veszünk és hazacipeljük a feleségünknek.
És csak nagy néha, esténként, amikor már a tányérokat elmosogattuk, és a legyeket kikergettük a konyhából, téved véletlenül a pillantásunk a csillagos égre, és eszünkbe jut a Dél Keresztje meg a Biscayne-öböl, a végtelen, ezüstös homokpartok, a szerelem, és a halál, a gyűlölet, és a hosszú, és az örök óceán határtalan csöndes térségei.
S amikor jó éjszakát kívánunk feleségünknek, s békésen homlokon csókoltuk, gyorsan és mélyen elalszunk.
Karig Sára fordítása