Ötesztendős fiam elmélyülten foglalkozik egy probléma megoldásával a valószínűségszámítás tárgyköréből. Mellette a nagymama fennhangon olvas egy mesét a „Kispajtások Arany Könyvtára” sorozatból.
– „…És látja ám a kislány, hogy a patakban sötétvörös víz folyik… S mikor aztán elfolyt a vörös víz, sötétkék víz kezdett csordogálni… Aztán megindult a fekete víz… Utána meg sárga…”
– A víz – színtelen, szagtalan, íztelen folyékony valami – mondja basszushangon a fiú. – Ezt az óvodában is tudják. Nulla fokon fagy meg, száz fokon forr fel. Általában – H2O, Hiába vesztegeted az időt, nagy…
– Ne szemtelenkedj nagyanyáddal! – robbanok ki. – A hasznodat akarja, mikor olvas neked.
– Tudom, tudom, – sóhajt a legényke. – Na, csak hadd olvasson.
A nagyanyó újabb mesébe fog.
– „És azt mondja az öreg a halacskának: Építs nekem, te aranyhal egy hatalmas fapalotát: legyen benne száz szolga, azok mind énrám hallgassanak és engem szolgáljanak…”
– Tanmesék „Az ezeregyéjszaka meséi”-ből! ironizál a fiú. Csak nem azt képzeled, mintha akkor már létezett volna a nagypaneles építkezési mód! Meg különben is, miféle követelés ez: „Add ide ezt, építsd fel amazt”! Hát a mindenkinek munkája szerint-elv hol marad?
– De hiszen az öreg tett szolgálatot az aranyhalnak – mondott ellent bátortalanul a nagyanyó.
– Papa, jobb lesz, ha elmegyünk sétálni – próbálkozik meg kitérni a mese elől a fiú.
– Nem – mondom neki. – Te rosszul viszonyulsz a nagymamihoz.
– Hát ő meg, miért mesél nekem egy csomó badarságot: „fekete víz”, „aranyhal”…
– Hát csak azért, hogy jobban ismerd az életet – oktatom ki bölcsen.
– Ugyan, apa, hát hol lehet ilyeneket látni az életben, – ellenkezik a siheder.
– Igenis, ez mind megvan! – mondom szigorúan.
– Persze, ha nyersz a lottón, akkor fapalotát is építhetsz…
– Ah, szóval így! – jöttem méregbe. – Az apádnak sem hiszel? Készülj, elmegyünk!…
Kézenfogom a fiam és elcipelem a folyóhoz. Állunk a parton, előttünk folyik a víz. Először fekete. Aztán kék. Majd sárga… Egyszóval a megszokott ipari víz…
– Na, – kérdem fiacskámat. – Színtelen, folyékony valami? Íztelen és szagtalan?…
A fiam csak hallgat, de magabiztossága mintha kezdene megtörni.
– Hát az aranyhal? – kérdezi. – Az, amelyik a fapalotát építi…
Elvonszolom magammal a megátalkodott gyermeket az egyik ismerősömhöz.
Megnyomom a csengő gombját. A masszív kapu kinyílik. Bemegyünk.
– Megbocsáss, Sztanyiszlav, befejezek egy fontos beszélgetést – mutat a házigazda ujjával a díványra, ő maga pedig ismét a telefonkagyló után nyúl: – Halló! Szóval, a lakással kapcsolatban… A minisztériumod köteles a részemre egy háromszobás lakást biztosítani, garázzsal együtt… Megértetted? Nagyszerű! Ja, igen, van még egy kérésem: elküldöm hozzád a kislányomat, keress neki egy jó kis beosztást… Hogy mit? Nos, hát valami kis vezetést, egy kis felelős beosztást… Igen, majdnem elfelejtettem: mi van már azzal az autóval? Már a második hónapja halogatják… Sürgesd meg! Magától értetődik, legjobb lesz egy új Volga…
Csemetém könnyedén rángatja a kabátom ujját és az ajtó felé mutogat. Lábujjhegyen lemegyünk a lépcsőn.
– Papa, ez most az aranyhallal beszélt telefonon – kérdezte már az utcán a legényke.
– Igen – feleltem. – Egy harcsával…
– Látod, papa – sóhajt a kisöreg. – Hányszor kértelek már, menjünk egyet pecázni, de neked hol horgod, hol meg időd nincs…
Határozott mozdulattal kézen ragadott és besenderültünk egy vadász és horgászfelszerelés boltba. Egy kerítőhálót venni…
Molnár Sándor fordítása