Ért a cseresznye, mentünk a Vasutas udvarába szüretelni.
Leszállt az este, csillagok gyúltak, de a hold nem látszott, a csoda tudja, merre jár néha – egész éjjel nem bújik elő. Gurko késett, mint mindig. Fél órát kellett rá várnunk. Biztosan megint otthon fogták segíteni, és most deszkát gyalul a műhelyben.
– Az apja három nap alatt csinál egy kaptárt – mondta Toni. – Nyílásokkal, mindennel. Negyedik nap festi, és kész.
– Gurko szerint hat óra alatt is össze tudja ütni – jegyeztem meg. – Mínusz fél óra ebédszünet.
– Hiszi a piszi! – mondta Toni meggyőződéssel. – Ha tudja, miért nem csinálja?
– Mert akkor lemenne az ára – magyarázta. – Mindjárt más, ha azt mondja az ember, hogy öt napig törte magát. Többet adnak érte.
– Lehet, hogy igazad van – engedett Toni. – Gurko apja jobban érti ezeket a dolgokat, mint mi.
Az utcán meleg volt, és sötét, csak Koljo, a borbély műhelye előtt hunyorgott egy utcai lámpa. A többinek mar rég elláttuk a baját csúzlival.
Ezt is kiszemeltük már, de eddig valahogy mindig megúszta. Ahogy rákerült volna a sor, mindig közbejött valami fontosabb dolog. Mint például most. Cseresznyét szedni százszor érdekesebb, mint lámpát tömi, bár egyszer azért annak is eljön a sora.
Igaz, hogy mióta elcsentük a nagy szalámit, amiről kiderült, hogy fűrészpor a tölteléke, megfogadtuk, hogy ilyesmit nem csinálunk többet. De a cseresznye, az egészen más. Először is, itt van a mi utcánkban, itt nő és érik, s ez jogot ad hozzá. Ha mi le nem szedjük, leszedik a Cvetna utcai gyerekek, ráadásul le is tapossák az egész udvart. Amellett a cseresznye tiszta ügy, tudod, hogy nincs fűrészporból, tudod, merről kell megközelíteni szedéskor, tudod, mikor a legfinomabb…
A cseresznyével minden egyszerű.
Az utca felső végéről füttyszó hallatszott. Hamarosan megjött Gurko, lihegve és nagyokat fújtatva.
– Elég lesz már a kaptár, hékás! – mondta Toni. – Tán már a levesbe is azt főzitek? Hiszen legalább egy millió kaptárt csináltatok. Azt hiszed, van Bulgáriában egymillió méh?
– Miért ne lehetne? – szóltam közbe. – Nem tudhatod!
– Persze, te megszámoltad! – bosszankodott Toni. – Egyenként, számológéppel!
– Végeztünk a kaptárokkal! – jelentette ki ünnepélyesen Gurko. – Egészen mást csinálunk!…
– Ugyan mit? – kérdeztük Tonival majdnem egyszerre.
– Ha kész lesz, meglátjátok – válaszolta kitérően Gurko.
– Hát barát az ilyen? – mondta Toni. – Fél órája várunk itt rá, ő meg ötöl-hatol, és nem mondja meg, min dolgoznak.
– Szép kis barát, mondhatom! – tódítottam én is.
Gurko megvakarta a fejét, vizsgálódva nézett ránk, hogy komolyan haragszunk-e, aztán így szólt:
– Jól van na, megmondom. H i n t ó t csinálunk.
– Micsodát? – kérdeztük hitetlenkedve.
– Hintót – felelte Gurko. – Talán nem tudjátok, mi az?
– Nem vagy te részeg, hé? – kérdezte kételkedve Toni. – Tudod, mit beszélsz?
– Tudom hát! Miért?
– Ugyan, minek csináljátok azokat a hintókat? Talán munkába fog járni rajta valaki? Az egész utca megszakad a nevetéstől!
– A villamos vonalakon járatják majd őket – fűztem hozzá. – És csak bérlettel lehet rajtuk utazni.
– Értetek is ti a hintókhoz! – mérgelődött Gurko.
– Te meg, ha olyan jól értesz hozzá, mondd meg, minek csináljátok? Tán a szomszéd faluba fogtok átjárni rajta?
– A múzeumnak csináljuk! – mondta Gurko fölényesen. – Valamikor régen volt egy ilyen hintó, és mi most megcsináljuk a mását. Műszaki rajzról.
Bosszantott bennünket, hogy Gurko úgy beszél, mint egy professzor, s megkérdeztük:
– Na, megyünk végre cseresznyézni?
– Persze – mondta Gurko. – Azért jöttünk össze, nem?
– Akkor indíts – mondtam – mert máris késő van.
Bementünk Toniék udvarába, onnan kezdtünk átmászni a kerítéseken. Már a Vasutas udvaránál jártunk, amikor Toni, aki elöl mászott, szitkozódva megállt.
– Mi van? – suttogta Gurko. – Megcsípett a csalán?
– Beszögezték a deszkát! – felelte Toni. – Tudod, hogy kiszedtük a szögeket, és volt itt egy nyílás.
– Persze, már megint a boltosék – mondtam. – Beszögezték, nehogy átbújjanak a tyúkjaik. Rémes, milyen zsugoriak!
A boltosék csakugyan fogukhoz verték a garast, pedig valaha, amíg megvolt a szatócsüzletük, szemérmetlenül loptak. Örökké a tyúkjaikat hajkurászták, átkutatták az utca összes udvarát, folyton felismerni vélték őket, minden második tyúkról állították, hogy az övék. Most meg, tessék, beszögezték a deszkát, amelyet két napja lazítottunk ki, hogy besurranhassunk a Vasutas udvarába.
– Nem tehetünk mást – suttogta Toni. – Át kell másznunk a kerítésen.
Atlódítottuk magunkat a Vasutas udvarába Valami tüskés bozótban értünk földet, jól összekarcolt, de hallgattunk, mert aki nem szereti a karcolást és a kerítésmászást, az menjen a piacra, és vegyen magának ott cseresznyét.
Azután előkúsztunk a bokrok alól, felálltunk, és körülnéztünk. A hálószoba ablaka világított. Nemsokára kialudt a fény, és a konyhai lámpa gyulladt ki. Láttuk a Vasutas feleségét, háttal állt az ablaknak, és a haját igazgatta. Hosszú, szőke haja volt. soha nem göndörítette. Ha a nap rásütött, ragyogott, mint a csillám.
Sokáig igazgatta a haját, aztán végre elment az ablaktól, de a fény nem aludt ki. Meg kellett vámunk, míg lefekszik, mert így könnyen megláthatott bennünket. Visszakúsztunk a bokor alá, ott hasaltunk várakozva.
– Az udvarban sötét volt és meleg, pünkösdi rózsa és orgona illata lengett. A csillagok az ég mélyére távolodtak, mi meg a Vasutasról beszélgettünk suttogva.
– Jó neki! – mondta Gurko. – Egyenruhája van, szabadjegye, akkor utazik, amikor eszébe jut.
– Príma lehet! – szögezte le Toni is. – Ha akar, Várnába utazik, ha akar, Plovdivba, vagy Burgaszba. Csak ül a fülkében, száguldanak mellette az állomások, házak, rétek. Az ám az élet!
– Hajaj! – sóhajtottam. – Egész héten utazik, viteti magát hol erre, hol arra, most az egyik városban van, három óra múlva a másikban, estére egy harmadikban. Egy nap többet lát, mint más egy év alatt! Mi is… Csak ücsörgőnk itt, ezen az udvaron, a Vasutas meg utazik valahol, ki tudja, merre…
– Egyszer én is utaztam. Pernikbe – mondta Gurko. – ötvenkét pályaudvaron álltunk meg.
– Pernik itt van a szomszédban, nincs itt ötvenkét állomás addig – hűtötte le Toni. – A Vasutas viszont talán éppen Rusze felé utazik. Voltál már Ruszéban?
– Nem – felelte Gurko sajnálattal.
– Fönn van, a Dunánál! – mondta Toni. – Egész éjjel utazhatsz, és csak reggelre érsz oda.
Gurko kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de ebben a pillanatban nyílt az utcai kapu, és bejött az udvarra egy ember. A ház felé tartott.
– A Vasutas! – suttogta Toni. – Most aztán benne vagyunk a pácban!
– Lógjunk meg, míg nem késő! – indítványozta Gurko. – A Vasutas szeret az udvaron üldögélni. Ha kijön, rögtön észrevesz.
Körülkémleltünk, de nyilvánvaló volt, hogy legfeljebb egyikünk tud átmászni a kerítésen, a másik kettőt fülöncsípi a Vasutas.
– Várjuk meg, míg bemegy, akkor kimehetünk a kapun – mondtam.
Úgy is tettünk. Meglapultunk a bozótban, lestük, hogy a Vasutas bemenjen és kereket oldhassunk.
Közben az ajtóhoz ért, de nem nyitott be, hanem megállt és kopogott. Az ajtó azonnal kinyílt, a küszöbön megjelent a szőke hajú asszony. Megfogta az ember kezét. Rájuk vetődött a fény. Az ember nem a Vasutas volt. Az asszony magához húzta, beléptek, és bezárult az ajtó.
Hallgattunk. A csillagok még mélyebbre távolodtak az égen, az udvaron pünkösdi rózsa és orgona illata lengett. Tíz lépésnyire ott volt az érett cseresznye.
– Nem a Vasutas volt! – szólalt meg Gurko elgondolkodva.
– Persze, hogy nem – mondta csöndesen Toni. – Más volt.
– A Vasutas talán Rusze felé utazik – mondtam én. – Egész éjjel.
A konyha ablakai elsötétültek, egy pillanat múlva a hálószobában gyúlt fény. Szél söpörte a bokrokat fölöttünk, valahol a messzeségben vonat füttyentett.
– Betöröm az ablakait! – mondta Toni. – Most rögtön! Mindet!
– Azok a Vasutas ablakai is – figyelmeztettem.
– Akkor tapossuk szét a rózsákat meg a többi virágot – javasolta Gurko. – Az egész kertet!
– Azok is a Vasutas virágai – mondta Toni. – Szeret a kertben üldögélni.
Hallgattunk, tehetetlenül és haragosan. Tíz lépésnyire volt tőlünk az érett cseresznye. Virágok illata lengett, meg a szélé, amely messziről jön, s magával hozza távoli vidékek illatát.
A hálószoba ablakai elsötétültek.
Ott álltunk a sötét éjszakában, három cseresznyetolvaj, mérhetetlenül messze a csillagoktól. Dühösek voltunk és tehetetlenek.
Csíkhelyí Lenke fordítása